Prológus

- Kisasszony! Keljen fel, elkésik az iskolából! – húzta ki reggel a függönyt Trudy. Ezalatt a két és fél hónap alatt megszoktam, hogy nem kell felkelni, és délig lustálkodhatok az ágyban. De ez a nap több szempontból is különleges. Ugyanis ma kezdem el a hercegnőképző iskolát. Mármint eddig is hercegnő voltam, de egy igazi hercegnőnek illik tudni, hogy hogyan viselkedjen, és mit csináljon, ha egyszer ő a trónörökös. Ugyanis én vagyok Convallaria trónörököse. A nővérem, Brianna, hozzáment Paverhoeas királyának a fiához, Ricardóhoz, és ők most egy másik királyságban, Campanulában uralkodnak, ami eredetileg Ricardo apjáé, Henrik királyé volt, tehát a trónörökös szerepe rám ruházódott.

- Hány óra van? – nyöszörögtem.

- Már hét, kisasszony. – mondta kedves, mosolygós hangon Trudy, és matatni kezdett a szekrényemben. Lerángattam magamról a takarót, és felültem baldachinos ágyamban. Az idő szép volt, iskolakezdésre pont alkalmas. A nap hét ágra sütött, a madarak csiripeltek, és az ablakom előtt álló hatalmas fa virágai rózsaszínben pompáztak. Megdörzsöltem a szemem, és kiültem az ágy szélére. Ekkor kivágódott az ajtó, és az energiabomba anyám robbant be rajta.

- Na? Hogy áll az én kis hercegnőm? – száguldott oda hozzám, és egy puszit nyomott a fejemre.

- Sehogy. – válaszoltam fáradtan.

- Akkor iparkodj, mert lekésed a vonatot! – tapsolt- Gyorsan öltözz, tálaltatom a reggelit! – mosolygott rám még egyszer, és ugyanolyan sebességgel tűnt el, mint ahogy jött. Trudy odalépett az ágyamhoz, és a kezemnél fogva felhúzott.

- A rózsaszín ruha, ott a fogason, megfelel? – kérdezte.

- Persze. Az a kedvencem – bólintottam mosolyogva, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Amikor azonban benyitottam, és megláttam magam a tükörben, kis híján szívinfarktust kaptam. Félve közelebb mentem, aztán jól behajoltam a tükörbe, és vizsgálgatni kezdtem a szemem alatt húzódó karikákat. Nem festettem valami fényesen, úgyhogy jó hideg vízzel megmostam az arcom, annak reményében, hogy majd az segít. Hát, nem. Így még rémesebben néztem ki, mint előtte, és még a derékig érő hajam belelógott a vízbe. Lemondóan sóhajtottam, és alapozni kezdtem az arcom. Gondoltam, kicsit javítok a helyzeten. Két réteg alapozó, szemceruza, csillogó szemhéjpúder és szempillaspirál után elégedetten léptem ki a fürdőszobából, és készen álltam felvenni a jeles alkalomhoz illő kedvenc ruhámat. Trudy behúzta a cipzárt, és megigazította a kicsit elcsúszott szoknyát, majd a cipős szekrényhez léptünk. A választás egy rózsaszín, emelt sarkú topánkára esett, aminek a színe tökéletesen megegyezett a ruha mintájával. Trudy leültetett a fésülködőasztalom előtt lévő székre, és a hajamat kezdte fésülni.

- Milyenre csináljam a haját, kisasszony? – kérdezte.

- Egy egyszerű fonat tökéletes lesz. – vizsgálgattam magamat a tükörben. Trudy bólintott, és hozzáértően, villámsebességgel kezdte fonni a hajam. A végeredmény – mint mindig- tökéletes lett.

- Köszönöm, Trudy. – mosolyogva húztam előre a fonatot a vállamon – Nem is tudom, mi lesz velem nélküled. – néztem rá szomorúan a tükörből.

- Ugyan már, kisasszony! Biztosan lesznek ott is szobalányok, sőt, sokkal jobbak, mint én. – mosolygott rám bátorítóan.

- Úgy fogsz hiányozni! – ugrottam a nyakába zokogva.

- Nyugalom, Robin. Nem lesz semmi baj. Hallja? – simogatta a hátamat- Hagyja abba, mert lesírja a sminkjét. – mondta végül. Ez hatott. Abbahagytam a sírást, és a rengeteg időt és energiát felemésztő sminkemre gondoltam.

- Elkenődött? – fordultam kíváncsian Trudy felé, akinek a fájdalmas arckifejezése mindent elárult. Hát még amikor belenéztem a tükörbe. Akkorát visítottam, hogy számítottam rá, hogy anya fél percen belül fel fog rohanni.

- Mutassa ide. – kapott fel egy zsebkendőt Trudy, és mint mindig, most is csodát művelt a fejemmel. Ha lehet, még jobb volt, mint eredetileg.

- Megint köszönöm. Mindent köszönök. – egyszercsak egy remek ötlet siklott át az agyamon. – Nem jössz velem? – csillant fel a szemem. Trudy szomorúan rám mosolygott.

- Azt sajnos nem lehet. De ugye tudja, hogy hazajöhet, amikor csak akar? És mi mind itthon fogjuk várni.

- És addig is, amíg haza nem jövök. Vigyázz Betsy-re, a tápja a szobája jobb oldalán lévő szekrényben van és tejet csak reggel adj neki…- magyaráztam.

- Kisasszony… - nevetett Trudy- Tudom. Eddig is én etettem Betsy-t.

- Ó, persze. Csak ideges vagyok. – dőltem hanyatt az ágyon.

- Ne aggódjon, ez teljesen normális. – tolta be Trudy a széket.

- Meglátogatom még egyszer Betsy-t. – keltem fel, és átmentem a szomszéd szobába.

- Szia Betsy! – tártam ki a karom, mire Betsy teljes sebességgel belerepült. Illetve bele próbált repülni, mert még csak tanulta a repülést. Betsy ugyanis egy kissárkány. Az én kis házisárkányom.

- Nagyon fogsz hiányozni, Betsy. – szorítottam magamhoz- De megígérem, hogy majd telefonálok, és írok is. – mondtam.

- Robin! Hol vagy már? Kész a reggeli! – harsant fel ekkor anyám hangja. Betsy-vel a kezemben leszáguldottam a lépcsőn, és meg sem álltam az ebédlőig. Megkerültem a hosszú asztalt, és leültem a helyemre.

- Jó reggelt. – köszöntem mosolyogva.

- Jó reggelt, Robin. – köszönt vissza apám. Ilyenkor mindig az szokott következni, hogy hányszor mondta már meg, hogy ne hozzak sárkányt az ebédlőbe, de ma inkább nem szólt semmit, csak belekortyolt az italába- Hát, drágám, ez a nap is eljött. – mosolygott rám büszkén, aztán, mivel nem az az érzékenykedős típus, rá is tért a tárgyra – Negyed óra múlva összekészülsz, és Herb kivisz az állomásra.

- Oké. – mondtam, és gyorsabban kezdtem tömni magamba a kaját.

Tíz perccel később anya és apa egymást túlkiabálva búcsúzkodtak tőlem, Trudy és Herb pedig a bőröndjeimet pakolták be az unikornisfogatba.

-Anya… Apa… - néztem rájuk, mert kezdett fájni a fejem a sok kiabálástól- Megleszek. Amint odaértem telefonálok. – ígértem meg.

- Rendben. És holnap is telefonálj! El ne felejtsd! – ölelt meg anyám, és összegombolta a pulcsimat, mintha öt éves lennék, de most ezt sem bántam.

- Nem fogom. – öleltem meg, beszálltam a fogatba, és egészen addig integettem visszafelé, amíg ki nem értünk a hatalmas vaskapun.

- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte Trudy, aki mellettem ült az ülésen.

- Igen. Olyan izgalmas ez az egész! – vigyorogtam. Trudy mosolyogva bólintott. Öt perccel később már az állomáson voltunk.