3. fejezet

Arra ébredtem, hogy valaki bökdös. Kinyitottam a szemem, és megláttam Adam-et.

-Téged keresnek. – mondta. Először nem értettem, hogy mit akar, aztán eszembe jutott az egész farkasos sztori. Körülnéztem, de egy farkast se láttam. A napfény átszűrődött a fák levelein, és így az erdő korántsem volt annyira félelmetes, mint tegnap este. Aztán kiáltásokat hallottam.

- Robin hercegnő! Hol van? – Adam rám nézett.

- Én most megyek. Már minden rendben lesz. – mondta, a következő pillanatban pedig már sehol sem volt. Görcsösen kapaszkodtam az ágba, és visszakiabáltam az engem kereső őröknek.

- Itt vagyok! – az egyik őrtündér felnézett, mire integetni kezdtem.

- Ide gyertek! Itt van! Megtaláltam! – kiáltott, és felrepült hozzám – Nem esett baja? – kérdezte.

- Nem… - válaszoltam, bár nem voltam benne biztos.

- És egyáltalán hogy kerül ide? – kérdezte egy másik tündér, aki éppen akkor ért oda. Csak nem mondhattam el az egész történetet, úgyhogy ki kellett találnom valamit.

- Csak… Egyedül akartam lenni egy kicsit. És úgy néz ki, elaludtam. – füllentettem, és éreztem, hogy nem sikerült valami meggyőzőre, de szerencsére az őrök nem kérdezősködtek, csak megragadták a karomat, és leszállítottak a fáról. Amikor azonban talpra állítottak, belenyilallt a fájdalom a bokámba. De mivel elég feltűnő lett volna, hogy egy helyben ülés közben kificamodik a bokám, inkább összeszorítottam a fogamat, és elindultam.

- Kisasszony… - nézett utánam az egyik őrtündér. Na, máris lebuktam.

- Igen? – fordultam hátra.

- Megkérdezhetem… Hogy hol a cipője? – egyszerre könnyebbültem meg és lettem tanácstalan.

- Hát… Mielőtt felmásztam a fára, letettem oda… - mutattam a fa tövébe, de a cipő természetesen nem volt ott. És ott sem, ahol ténylegesen elhagytam. Biztos a farkasok vitték el. Egy kínkeservesen hosszú séta után érkeztünk meg a kastélyba. A bokám már vagy háromszorosára dagadt, de ez szerencsére nem látszott a hosszú ruha alatt. Amikor azonban beléptünk, és Mrs. Bentry meglátott, kifutott a vér az arcából.

- Szentséges isten, hol jártál te? – kapott a fejéhez. Lesütöttem a szemem, mire Mrs. Bentry odaviharzott hozzám, és kiszedett a hajamból egy falevelet.

- Az erdőben. – ismertem be.

- Igen, azt látom… Többet inkább nem is akarok tudni. Menj, és öltözz át. Háromnegyed óra múlva reggeli. – mondta, mire bólintottam, és felbotorkáltam a lépcsőn. Amikor felértem a szobámba, belenéztem a tükörbe. Hát, nem csodálkozom, hogy Mrs. Bentry konkrétan megijedt, amikor beléptem. A ruhám szanaszét szakadva, sáros és foltos volt, cipő ugye nem is volt rajtam, a hajam összegubancolódott, és ágak és levelek csüngtek róla, az arcomról meg ne is beszéljünk. A sminkem elkenődve, mint akit agyonvertek. És amikor lenéztem a kezeimre… Sokkot kaptam. A körmeim nagy része letörve, amelyik meg nem tört le, arról meg a körömlakk pattogott le, és koszos volt. És hogy mindezt hogy fogom háromnegyed óra alatt rendbe hozni… Bekullogtam a fürdőszobába, és ledobtam az amúgy is lógó és leszakadt ruhámat, ami nem mellesleg a kedvencem volt, de mindegy… Aztán megnyitottam a csapot, alaposan átsúroltam magam, és hajat mostam. Mivel időm nem volt, gyorsan kiugrottam a zuhany alól, és egy törölközőt tekertem a hajamra. Amilyen gyorsan csak tudtam, felkentem az arcomra az arcpakolásom, és nekiláttam a körmeim rendbetételének. Először is levágtam az összeset, bár nem akartam, mert szeretem a hosszú körmöket, de hát ugye a fele letört, úgyhogy mit tehettem volna? Aztán szépen kitisztítottam és lereszeltem őket, majd ráhúztam egy gyorsan száradó átlátszó lakkréteget, és vártam egy kicsit, amíg megszárad. Addig a szépen feldagadt és belilult bokámat tanulmányoztam, és azon gondolkodtam, hogy mégis mi a fenét fogok mondani, mit csináltam vele? Arra jutottam, hogy inkább nem mondom senkinek, és hosszú ruhákat veszek fel, hogy ne látszódjon. Végülis, tudok menni, úgyhogy remélem, nem lesz feltűnő. Miután ezt kigondolkoztam, levettem a fejemről a törölközőt, leültem a fésülködőasztalhoz, és fésülni kezdtem a hajam. Volt még húsz perc a reggeliig, úgyhogy sietnem kellett. Gyorsan előkaptam a hajszárítót, és öt perc alatt félig szárazra szárítottam a hajam, majd lemostam az arcomról a pakolást, és feltettem egy gyors sminket, aztán előrángattam egy hosszú ruhát a bőröndömből, ami takarja a bokámat, és belebújtam. Mivel a hajam még mindig úgy nézett ki, mint valami szénakazal, gyorsan szárazra szárítottam, és mivel komplikáltabb frizurára nem volt idő, megfésültem, és befontam. És időben készen lettem, még volt öt perc reggeliig. A másik bőröndhöz léptem, amiben a cipőim voltak, kivettem a fehér balerinacipőm, gyorsan felhúztam, és futottam reggelizni. Illetve sántikáltam, de ez részletkérdés. Amikor benyitottam az ebédlőbe, szinte már mindenki ott volt. Amikor meglátott, Mrs. Bentry elégedetten bólintott.

- Így már mindjárt jobb. – mondta, és megmutatta a helyemet. A két mellettem lévő hely üres volt, gondolom a két szobatársam fog majd itt ülni, ha megérkeznek. Elhatároztam, hogy reggeli után megkérdezem Mrs. Bentry-t, hogy mikor jönnek. Körülnéztem. Mindenki nagyban tömte a fejébe a rántottáját, kivéve a velem szemben ülő lány, aki engem nézett. Rövid, barna haja volt, két oldalt hátravezetve, és hatalmas gesztenyebarna szeme. Óvatosan rámosolyogtam, mire ő is megeresztett egy halvány mosolyt.

- Szia. – köszönt.

- Szia. – köszöntem vissza.

- Trixi vagyok. – nyújtotta át a kezét az asztal fölött.

- Robin. – ráztam meg a felém nyújtott kezet.

- Még nem láttalak erre, mikor jöttél? – kérdezte, és bekapott egy falat rántottát.

- Tegnap délután. – mondtam. Trixi elgondolkodott.

- Nem láttalak tegnap este vacsoránál. – mondta.

- Hát… Igen… - tekergettem egy kósza hajtincset – Kissé zűrös volt a tegnap estém… - mondtam végül. Kérdőn nézett rám, mire legyintettem. Összenevettünk.

- Melyik királyságból jöttél? – kérdezte végül.

- Convallariából… - mondtam, és végre nekiláttam elfogyasztani a reggelimet. Trixi szeme összeszűkült. Amikor ránéztem, megállt a villa a kezemben félúton.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Az égvilágon semmi. – mondta gúnyosan vigyorogva. Nem értettem, miért változott meg ilyen hirtelen a stílusa, aztán megláttam a kis emblémát a ruháján. A Galanthus királyság címerét. Kis híján kiesett a kezemből a villa. Galanthus és Convallaria ugyanis ősellenségek, abból kifolyólag, hogy még egy nagyon régi háborúban azért vesztettük el az országunk felét, mert Galanthus hiába ígérte meg, nem segített kitoloncolni az ellenfelet az országból. A beszélgetés itt megszakadt, pedig Trixi idáig egészen szimpatikus lány volt. Gyorsan belapátoltam a rántottámat, aztán felpattantam, és Mrs. Bentry-hez siettem.

- Mrs. Bentry! – álltam meg előtte, mire kérdőn rám nézett. – Mikor érkeznek a szobatársaim? – kérdeztem. Mrs. Bentry elmosolyodott.

- Az egyiküknek már úton van a vonata, a másik a holnapi nap folyamán. – mondta.

- Rendben. Köszönöm. Én most… Felmegyek a szobámba. – mondtam, azzal sarkon fordultam, és kiszáguldottam az ebédlőből. Már amennyire a bokám engedte, hogy száguldozzak, ugyanis egyre jobban fájt. A lépcsőn felfelé menet elhatároztam, hogy még mielőtt a szobatársaim ideérnek, rendet rakok, és kipakolom a bőröndöm. Amikor felértem a szobába, és kitártam az ajtót, kis híján megint szívrohamot kaptam, az elmúlt huszonnégy órában harmadszor.

- Adam! Nem tudsz egyszerűen az ajtó elé teleportálni és kopogni? Miért kell állandóan halálra rémiszteni? – ripakodtam rá, de ő csak vigyorgott.

- Csak tudni akartam, hogy minden oké e. Miután reggel úgy otthagytalak. – mondta. Én közben kinyitottam a cipős bőröndöm, és a szekrényben pakolásztam.

- Hát ami azt illeti… A bokám eléggé fáj. De azon kívül minden oké. – válaszoltam. Adam egy pillanat alatt ott termett mellettem.

- Mutasd. – nézett rám.

- Mit? – értetlenkedtem.

- A bokádat. – forgatta a szemét. Kicsit haboztam, de végül feljebb húztam a ruhámat. Adam elkerekedett szemmel nézett.

- Mutattad már orvosnak? – érdeklődött.

- Nem. És nem is szándékozom. – jelentettem ki határozottan.

- Pedig most azonnal meg fogod. Addig nem megyek el innen. – közölte. A hisztériás roham határán voltam.

- Mi az, hogy betörsz a szobámba, és még te mondod meg, hogy mit csináljak?!

- Először is nyugodj le. Másodszor meg lehet, hogy eltört. – monda nyugodtan.

- De én nem akarom, hogy bárki is megtudja, hogy mi történt. És ha ezt meglátják, tuti hogy kifaggatnak. – mutattam a bokámra. Adam sóhajtott.

- Hát jó. – azt hittem, végre békén hagy. – Ha az itteni orvosnak nem mutatod meg, majd megyünk Dr. Blue-hoz. – mondta, és elindult az ajtó felé.

- Adam… - néztem utána, mire megfordult. – Tudod mi lesz itt, ha meglátják, hogy itt vagy? Kettő. Ki az a Dr. Blue? – kérdeztem, mert már a neve is gyanús volt.

- Igazad van. Gyere le a kertbe. – fordult meg – És majd meglátod. – mondta, és eltűnt. Megadóan lekullogtam a lépcsőn, kimentem az ajtón, és odamentem Adam-hez. 

- Gyere. – ragadta meg a kezemet, és a kőépület felé kezdett vezetni.

- Bemegyünk? – kérdeztem.

- Kénytelenek leszünk… - válaszolt Adam, és tovább meneteltünk, amíg el nem értük a kőépületet. A lábam már tényleg nagyon fájt, és valahol mélyen hálás voltam Adam-nek, hogy nem hagyott ott ilyen állapotban. Amikor elértük a hatalmas vaskaput, már nem voltam olyan biztos abba, hogy be akarok menni. De mivel Adam már kinyitotta a kaput, és bement rajta, kénytelen voltam követni, mert a csuklómat fogta. Az iskola kertje nem volt éppen kertnek mondható. Szinte egyetlenegy növény se volt, a talaj pedig mocsaras volt, és az ég fölöttünk baljósan sötétedett. Adam megkerülte az iskolát, és a hátsó falhoz ment, majd megállt.

- Mi a fenét keresünk a falnál? – érdeklődtem.

- Mindjárt meglátod. – vigyorgott, és meghúzta az egyik lelógó indát.       

2. fejezet

Amikor egyedül maradtam a szobámban, volt időm alaposabban körülnézni. A szoba minden részét alaposan szemügyre vettem. Még a fésülködőasztal mintáját is. Furcsa, kacskaringós minta volt, de nekem tetszett. Az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt. Az ablakom egyenesen a hatalmas füves részre nézett, és tökéletesen látszódott, hogy hogyan sötétedik a fű. A nagy kőépület előtt szinte fekete volt. Az idő már lehűlt, késő délután volt, és úgy döntöttem, hogy lemegyek egyet sétálni. Kinyitottam a bőröndöm (amit lassan ki is kéne pakolni), kivettem belőle a rózsaszín köpenyemet, és a vállamra terítettem. Az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és kiléptem a hosszú folyosóra. Végigkopogtam a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót. Elindultam balra, remélve, hogy jó fele megyek, és nemsokára meg is láttam a sötétedő füvet. Pár lépés után rájöttem, hogy a cipőm sarka mindig belesüpped a földbe, úgyhogy ez így nem lesz jó. Megálltam, és lerúgtam a lábamról a cipőket, majd a kezembe kaptam őket, és úgy folytattam az utamat. A fű selymes volt, de ahogy haladtam a sötét rész felé, egyre szárazabb és élettelenebb volt. A zöldebb résznél volt egy pár fa, mondhatni kisebb erdő, a sötétebb résznél viszont csak egyetlenegy fa állt, de az hatalmas volt, és ugyanolyan élettelen levelei voltak, mint a fű. Aztán a fa ágai megmozdultak. Megtorpantam, és feszülten figyeltem. Egyre riadtabban néztem a zizegő faleveleket, és akkor valami – vagy valaki- leesett a fáról. Sikítottam egyet, és visszafelé kezdtem volna rohanni, amikor valaki megragadta a karomat, és erősen visszarántott. Sikítottam, de a valaki magához szorított, és befogta a számat.

- Ne kiabálj! Meghallanak!- mondta unottan, én meg megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Csak Adam. Kiszabadítottam magamat a szorításából.

- Te meg ne ijesztgess! Nem vicces! – tettem keresztbe a karom. Adam halkan felnevetett.

- Mi szél hozott ide? – kérdezte vigyorogva. Megvontam a vállam.

- Csak lejöttem sétálni. – Adam hosszasan méregetett, majd megkérdezte.

- És mi a terved a továbbiakban a sétáláson kívül? – elgondolkodtam.

- Tulajdonképpen semmi. Csak körülnézek.

- És nincs szükséged egy idegenvezetőre? Ha esetleg eltévednél… - nézett rám a szeme sarkából. Nevetve megráztam a fejem.

- Nem szokásom eltévedni, de ha így felajánlod, élek a lehetőséggel. – mondtam.

- Nagyszerű. – önelégült vigyor ült ki a képére- Mit szeretnél megnézni? – kérdezte.

- Hát… A képző körül még nem láttam mindent, de sokkal jobban érdekel, hogy mi van arra… - mutattam a kőépület felé. Adam arcáról lehervadt a vigyor.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet… Néha veszélyes tud lenni… Miért nem megyünk inkább a tündérkertbe, vagy a gyémánterdőbe? – kérdezte.

- Szeretem a veszélyt. – jelentettem ki, és határozott léptekkel elindultam. Adam egy szempillantásnyi idő alatt mellettem termett.

- Legalább várj meg. – morogta.

- Egyébként mindenki szabadon közlekedhet a két épület között, nem? – kérdeztem.

- De. Csak ép elméjű boszorkány nem megy hercegnők közé, és ép elméjű hercegnő nem megy boszorkányok közé… - mondta, és a szeme sarkából rám nézett.

- Kivéve a teljesen ép elméjű, de kíváncsi hercegnőket. – pontosítottam.

- Mióta én itt vagyok, még egy hercegnő se járt még az iskola környékén sem. – gondolkodott.

- Mióta vagy itt? – kérdeztem akaratlanul is. Ez annyira jellemző rám.

- Tizenöt éves korom óta. Három éve. – mondta.

- Akkor csak két évvel vagy nálam idősebb. – állapítottam meg, csak úgy magamnak – És haza szoktál menni? Nem hiányzik a családod? – amikor ezt kérdeztem, egy kicsit összeszorult a torkom, mert eszembe jutott, hogy ezentúl nem lesz itt Trudy, akivel mindent megbeszélhetek, anya, aki minden reggel beviharzik a szobámba, és csak úgy árad belőle a jókedv, apa, aki minden áldott nap leszid, hogy vigyem már ki a sárkányt az ebédlőből, és persze az említett sárkány, Betsy. Mélázásomból Adam hangja riasztott fel.

- Nem. Nincs családom… - mondta halkan. Már bántam, hogy megkérdeztem.

- Sajnálom. Nem tudtam – suttogtam.

- Semmi baj. Igazából nem is ismertem őket olyan jól. Két éves voltam, amikor kitört a háború. Aztán egyik nap egy csapat katona jelent meg a házunkban, és mindenkit megöltek. Kivéve engem, mert én a pincében voltam elrejtve. De ez is csak találgatás, senki sem tudja, hogy valójában mi történt. A katonákat pedig csak a szomszéd látta. – rántotta meg a vállát. A története valósággal sokkolt. Én el sem tudnám képzelni, hogy mi lenne velem, ha megölnék az egész családomat… Nem is akartam belegondolni. Ez volt az a háború, amit Brianna, anya és én az alagsorban rejtőzve vészeltünk át. Én akkor még alig voltam pár hónapos.

- Forduljunk vissza. Kezd sötétedni. – állt meg Adam. Körülnéztem. Észre se vettem, hogy ennyire mélyen bejöttünk az iskola mögötti erdőbe… ami ráadásul sötét volt, és ijesztő. Egyszercsak ágak roppanását hallottuk a közelből. Ijedten néztem körbe, de nem láttam magunkon kívül senkit.

- Gyere. – ragadta meg Adam a karomat, és kifelé kezdett húzni az erdőből – Lehet, hogy erdei farkasok. – tette hozzá, mire jóval gyorsabban kezdtem menetelni, szinte futottam. Ekkor mintha csak meghallották volna, erdei farkasok ugrottak elő az egyik bokorból, és fenyegetően morogtak felénk. Sikítani akartam, de annyira megijedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Teljesen lefagytam, és minden porcikám remegett a félelemtől, amikor egyre több farkas vett minket körül, és egyre hangosabban morogtak, és közelítettek.

- Még mindig szereted a veszélyt? – érdeklődött Adam, és egy magas fa felé kezdett húzni. Már majdnem ott voltunk, amikor a lábam (amin nem mellesleg cipő se volt, mert azokat kiejtettem a kezemből) beleakadt egy ágba, és a földön landoltam. A farkasok ezt kihasználva nekirugaszkodtak, és felém ugrottak. Sikítoztam, és próbáltam felállni, de nem igazán sikerült a hosszú ruhám miatt, amibe mindig beleakadt a lábam. Úgyhogy jobb híján eltakartam a szemem a szemem az éppen rám ugró farkas elől. Ekkor azonban hatalmas csattanás hallatszott, én pedig kinyitottam a szemem. A farkas, aki az imént éppen felfalni készült, vagy két méterrel arrébb hevert a földön, majd nagy nehezen feltápászkodott, és odébb oldalgott. Ekkor Adam megragadta a karom, felrántott a földről, és felrakott a fa egyik alacsonyabban lévő ágára, majd ő is felkapaszkodott.

- Mássz fel, amennyire csak tudsz. – adta ki a parancsot, én pedig remegő kézzel, és a ruhám miatt esetlenül feljebb kapaszkodtam, Adam pedig jött utánam. A gyors felkapaszkodást nagyban megnehezítette a tudat, hogy alattunk farkasok gyakorolják a fára mászást, és a húsunkra pályáznak. Aztán végre a fa felénél megláttam egy vastagabb ágat, ahova az utolsó erőmből felkapaszkodtam, aztán összeestem, mint egy rongybaba. Adam felugrott mellém, és az ölébe húzott.

- Le ne ess. – mondta. Lenéztem, és majdnem nem sikerült eleget tennem Adam kérésének, mert elszédültem, és ha nem kapaszkodok bele Adam pólójába, már farkaskaja lennék.

- És… Most hogy megyünk le? – kérdeztem.

- Egyelőre sehogy. Most szépen megnyugszol, és hátha a farkasok is elmennek. – mondta. Ekkor eszembe jutott valami.

- De… Nem tudsz innen elteleportálni minket? – kérdeztem.

- Csak magamat tudom. Mást nem. És nem hagylak itt egyedül. – válaszolta, mire egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem fog itt hagyni, pedig megérdemelném. Én voltam az, aki ragaszkodott hozzá, hogy idejöjjünk. A farkasok már kevésbé voltak hangosak odalent, vagy lehet, hogy csak a fáradtságtól nem hallottam olyan hangosnak. Aztán Adam mellkasának döntöttem a fejem, és kis idő múlva elnyomott az álom.  

1. fejezet

A vonaton egy percig sem unatkoztam. Apró tündérek repkedtek össze-vissza, és lesték minden kívánságomat. Amíg kiértünk a szomszéd városból, addig olvastam és kávéztam, aztán néztem a tájat. A fák levelei már kezdtek sárgulni és lehullani. Rengeteg időm volt gondolkozni, és elképzeltem, hogy milyen lesz az életem a hercegnőképzőben és utána. Apa és anya talál nekem egy herceget, akihez majd hozzámegyek, és én fogok uralkodni. És vajon milyen lesz ez a herceg? Biztosan jóképű, ha lehet szőke és kék szemű. Anyával egyszer már beszélgettünk erről, és mondtam neki, hogy olyan herceget ne is engedjen a közelembe, aki nem szőke és kékszemű, és ebbe nevetve bele is egyezett. Éppen ezen gondolkodtam nagyban, amikor a távolban megpillantottam… Egy hatalmas kastélyt. Megérkeztünk.

-Salix, hercegnőképző! – kiáltott az egyik kis tündér. Visszafojtott lélegzettel bámultam ki az ablakon. A látvány gyönyörű volt. A kastély üvegfalán megtörő fénysugarak a szivárvány összes színében játszottak, a kert pedig rikító zöld fűvel volt borítva. Aztán ahogy arrébb néztem, a fű egyre sötétebb lett, és egészen távol a kastélytól egy nagy, düledező épület állt. Hát persze. A mágusok, és boszorkányok iskolája. Aki ugyanis nem hercegnő, annak egyszer hivatást kell választania. A vonat lefékezett, és egy segítőkész tündércsapat jelent meg mellettem, akik felkapták a bőröndömet, és levették a vonatról.

- Köszönöm. – mosolyogtam rájuk, mire biccentettek, és eltűntek a vonatban. Megfordultam. Ott álltam a salixi állomás kellős közepén, teljesen egyedül. Elvileg kellett volna lennie itt valakinek, aki értem jön az iskolából, de hiába nézegettem minden felé, senkit sem láttam. Vettem egy nagy levegőt, és megfogtam a hatalmas bőröndöm fülét. Elindultam. A lépteim visszhangoztak a hatalmas csarnokban. Éppen kilépni készültem, de megtorpantam. Fogalmam sem volt, hogy ezek után hova tovább, úgyhogy leültem egy padra, hogy gondolkozzak. Aztán kis híján szívrohamot kaptam. A mellettem lévő padon ugyanis már ült valaki. De hogy hogy került oda… Vagy hogy nem vettem észre? Felhúzott térdeit átkulcsolta a karjával, a falnak dőlt, és… engem figyelt. A bőröndöm hatalmasat puffant a padlón, ugyanis az ijedtségtől kiesett a kezemből. A fiú elvigyorodott.

- Ennyire ijesztő vagyok? – kérdezte rekedtes hangon. Gondolkodás nélkül a képébe vágtam volna, hogy igen, ugyanis kócos, félhosszú, fekete haja félig a jéghideg kék szemébe lógott, a bőre pedig olyan sápadt volt, hogy beleolvadt a falba, és erős kontrasztot alkotott vele hollófekete ruhája.

- N…nem, csak…- dadogtam, és végre le tudtam venni a kezemet a mellkasomról, mert már nem vert úgy a szívem- Nem számítottam rá, hogy hirtelen itt terem valaki. – válaszoltam. A fiú halkan felnevetett.

- Pedig kezdd megszokni. – mondta, majd csettintett egyet, és hirtelen mellettem termett a padon. Sikítva hátra ugrottam, és megbotlottam a bőröndömben. Már felkészültem az esésre, de valaki elkapott.

- Néha hasznos egy ilyen képesség. – vigyorgott kajánul az arcomba a fiú.

- Na jó. Mára elég lesz a trükközésből. – álltam fel, és megigazítottam a ruhámat – Inkább azt mondd meg, hogy merre van a…

- … Hercegnőképző? – hallottam egy éles hangot a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és egy ötven év körüli kosztümös nővel találtam szembe magam- Elnézést, a vonat egy kicsit előbb jött, mint ahogy arra számítottunk. – tipegett oda hozzánk, és a fiúra nézett- Mit keresel már megint idekinn?! Az egész iskola égen-földön téged keres! Mars vissza! – förmedt rá, mire a fiú még egyszer rám mosolygott, és egy csettintéssel eltűnt.

- Az agyamra megy ez a gyerek… - fogta a fejét a nő- Elnézését kérem kisasszony. Tehát, ha jól sejtem, maga Robin Jensen. Erre legyen szíves. – biccentett a fejével, majd intett egyet egy jól megtermett férfinak, aki a bőröndömért sietett- Én Mrs. Bentry vagyok, az igazgatóhelyettes. – mutatkozott be- Ő pedig Bert. – mutatott a férfira, aki a bőröndömet hozta.

- És… Ki volt ez a fiú az előbb? – kérdeztem.

- Ó, ő csak Adam Marxon, mindenkire a frászt hozza állandóan. – legyintett, majd kinyitotta az odakint álló unikornisfogat ajtaját, és betessékelt. Bert betette a bőröndömet a csomagtartóba, aztán elindultunk.

- Mivel nem lesz rövid az út, gondoltam, átnézhetnénk a házirendet és az órarendedet. – vett elő egy köteg lapot a táskájából, és átnyújtotta- Annyira nem szigorú, mint ahogy mondják. – mosolyodott el. Ez a nő nekem szimpatikus. És eddig az iskola is. Elkezdtem olvasgatni az órarendet.

- Sárkány-tréning?- ráncoltam össze a szemöldökömet már rögtön az első óránál.

- Nincs is jobb hétfő reggel egy kis sárkánylovaglással kezdeni, nem igaz? – nevetett.

- Etikett, irodalom, történelem…- olvastam a hétfői órarendet- Csak négy óránk van? Az eddigi iskolámban legalább hét volt…- csodálkoztam.

- Igen. Egy hercegnőnek pihenni is kell… - kacsintott, én pedig tovább böngésztem a papírt.

- Haditerv készítés? – kérdeztem.

- Háború esetén nem árthat… - igazgatta a rúzsát egy kis tükörben Mrs. Bentry, én pedig megborzongtam. Amióta élek, csak egyszer volt háború, és akkor is nagyon kicsi voltam… Anya mesélte, hogy Brianna, ő és én végig a pincében kuksoltunk.

- Vívás? – ez kezdett egyre furcsább lenni.

- Csak a legfontosabbakat tanítjuk. Vész esetére.

- Értem… Van drámaóra? – lelkesedtem.

- Van. Megtanultok színészkedni, és színdarabot is írhattok. – mondta. Az idő hátralévő részét az óra- és házirend tanulmányozásával töltöttük. A házirend annyira nem hosszú, a lényeg, hogy ne késünk el sehonnan, mert az súlyos következményeket von maga után, és egy hercegnő amúgy sem késik, valamint viselkedjünk rangunkhoz méltóan nyilvános helyeken. Az órarend meglehetősen furcsa, van mágia-történeti óránk, és gonosz varázslat elhárító óránk gyakorlatban, és táncóra. Erre kíváncsi leszek. Aztán az unikornisfogat lefékezett a hatalmas kastély előtt, és Mrs. Benty-t követve beléptem a hatalmas vaskapun. A kertben rengeteg lány volt, beszélgettek, napoztak, nevettek, egy elkerített területen pedig vívtak, az épület mögül pedig hallani lehetett a sárkányok lábának dobbanását, szóval nyilván sárkány-tréning volt. Mrs. Bentry bevezetett a hatalmas aulába, ahol szebbnél szebb festmények voltak a falon, a márványpadló pedig csillogott. Ezután felmentünk egy hosszú lépcsősoron, aminek a végén egy még hosszabb folyosó volt, ahonnan vagy ötven szoba nyílt. Illetve gondolom, hogy szobák voltak, mert Mrs. Bentry odalépett az egyikhez, majd elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta. Bert letette a bőröndömet az ajtó elé, és négyszemközt hagyott minket.

- Ez lesz a szobád. Majd jön még két másik lány, de egyelőre csak te vagy itt. Remélem, nem bánod. – mosolygott.

- Nem, dehogy is, megleszek. – mosolyogtam vissza, és beléptem. A szoba hatalmas volt, hófehér falakkal, és rózsaszín, baldachinos ágyakkal, három fésülködőasztallal és szekrényekkel.

- Ha gondolod, szólok egy tündérnek, hogy vezessen körbe az épületben. – mondta, és már le is intett egy éppen arra járó tündért, majd elköszönt, és elment.

- Indulhatunk? – kérdezte a tündér, mire bólintottam. A tündér végigvezetett a folyosón, majd le a hosszú lépcsőn, egészen az aulába, aztán kivezetett a kertbe.

- Vívni itt fogtok. – mutatott a kis elkerített részre, ahol most is nagyban zajlott egy óra.

- Ezen a részen bármit csinálhattok, arra is elmehettek, bár nem ajánlatos. – mutatott az egyre sötétülő fűre és a nagy kőépületre- Az a mágusok és boszorkányok iskolája, és némelyikük eléggé… Durva. – mondta, majd megkerültük a hatalmas kastélyt, és a hátsó kertbe értünk.

- Ott van a sárkányistálló – mutatott egy nagy faépítményre- És itt lesz a sárkány-tréning óra. – mutatott végig az egész hátsó kerten.

- Most menjünk be. – repült az egyik hátsó ajtóhoz, ami eddig fel se tűnt- Itt van balra az ebédlő- nyitott be egy hatalmas dupla szárnyú ajtón. A hatalmas teremben hosszú asztalok álltak, és hatalmas ablakokon ömlött be a fény. Mivel éppen terítettek a vacsorához, a tündér becsukta az ajtót, és a jobb oldalon lévő még nagyobb ajtóhoz vezetett.

- Ez garantáltan tetszeni fog. – nevetett, és kitárta az ajtót. Szó szerint leesett az állam. Ez volt a legszebb és legnagyobb terem az egész kastélyban. Az ablaka is kétszer akkora volt, mint az ebédlőé, a márványpadló pedig szikrázott a napfényben.

- A bálterem. – mondta a tündér- Itt lesznek a táncórák, valamint a nagyobb rendezvények. – ismertette a tündér. – A szobádat meg gondolom, már felfedezted. Egyelőre ennyi, amit tudnod kell. – mondta.

- És most… Merre van a szobám? – néztem körbe, mert tényleg fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyunk. A tündér felnevetett.

- Gyere utánam. 

Prológus

- Kisasszony! Keljen fel, elkésik az iskolából! – húzta ki reggel a függönyt Trudy. Ezalatt a két és fél hónap alatt megszoktam, hogy nem kell felkelni, és délig lustálkodhatok az ágyban. De ez a nap több szempontból is különleges. Ugyanis ma kezdem el a hercegnőképző iskolát. Mármint eddig is hercegnő voltam, de egy igazi hercegnőnek illik tudni, hogy hogyan viselkedjen, és mit csináljon, ha egyszer ő a trónörökös. Ugyanis én vagyok Convallaria trónörököse. A nővérem, Brianna, hozzáment Paverhoeas királyának a fiához, Ricardóhoz, és ők most egy másik királyságban, Campanulában uralkodnak, ami eredetileg Ricardo apjáé, Henrik királyé volt, tehát a trónörökös szerepe rám ruházódott.

- Hány óra van? – nyöszörögtem.

- Már hét, kisasszony. – mondta kedves, mosolygós hangon Trudy, és matatni kezdett a szekrényemben. Lerángattam magamról a takarót, és felültem baldachinos ágyamban. Az idő szép volt, iskolakezdésre pont alkalmas. A nap hét ágra sütött, a madarak csiripeltek, és az ablakom előtt álló hatalmas fa virágai rózsaszínben pompáztak. Megdörzsöltem a szemem, és kiültem az ágy szélére. Ekkor kivágódott az ajtó, és az energiabomba anyám robbant be rajta.

- Na? Hogy áll az én kis hercegnőm? – száguldott oda hozzám, és egy puszit nyomott a fejemre.

- Sehogy. – válaszoltam fáradtan.

- Akkor iparkodj, mert lekésed a vonatot! – tapsolt- Gyorsan öltözz, tálaltatom a reggelit! – mosolygott rám még egyszer, és ugyanolyan sebességgel tűnt el, mint ahogy jött. Trudy odalépett az ágyamhoz, és a kezemnél fogva felhúzott.

- A rózsaszín ruha, ott a fogason, megfelel? – kérdezte.

- Persze. Az a kedvencem – bólintottam mosolyogva, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Amikor azonban benyitottam, és megláttam magam a tükörben, kis híján szívinfarktust kaptam. Félve közelebb mentem, aztán jól behajoltam a tükörbe, és vizsgálgatni kezdtem a szemem alatt húzódó karikákat. Nem festettem valami fényesen, úgyhogy jó hideg vízzel megmostam az arcom, annak reményében, hogy majd az segít. Hát, nem. Így még rémesebben néztem ki, mint előtte, és még a derékig érő hajam belelógott a vízbe. Lemondóan sóhajtottam, és alapozni kezdtem az arcom. Gondoltam, kicsit javítok a helyzeten. Két réteg alapozó, szemceruza, csillogó szemhéjpúder és szempillaspirál után elégedetten léptem ki a fürdőszobából, és készen álltam felvenni a jeles alkalomhoz illő kedvenc ruhámat. Trudy behúzta a cipzárt, és megigazította a kicsit elcsúszott szoknyát, majd a cipős szekrényhez léptünk. A választás egy rózsaszín, emelt sarkú topánkára esett, aminek a színe tökéletesen megegyezett a ruha mintájával. Trudy leültetett a fésülködőasztalom előtt lévő székre, és a hajamat kezdte fésülni.

- Milyenre csináljam a haját, kisasszony? – kérdezte.

- Egy egyszerű fonat tökéletes lesz. – vizsgálgattam magamat a tükörben. Trudy bólintott, és hozzáértően, villámsebességgel kezdte fonni a hajam. A végeredmény – mint mindig- tökéletes lett.

- Köszönöm, Trudy. – mosolyogva húztam előre a fonatot a vállamon – Nem is tudom, mi lesz velem nélküled. – néztem rá szomorúan a tükörből.

- Ugyan már, kisasszony! Biztosan lesznek ott is szobalányok, sőt, sokkal jobbak, mint én. – mosolygott rám bátorítóan.

- Úgy fogsz hiányozni! – ugrottam a nyakába zokogva.

- Nyugalom, Robin. Nem lesz semmi baj. Hallja? – simogatta a hátamat- Hagyja abba, mert lesírja a sminkjét. – mondta végül. Ez hatott. Abbahagytam a sírást, és a rengeteg időt és energiát felemésztő sminkemre gondoltam.

- Elkenődött? – fordultam kíváncsian Trudy felé, akinek a fájdalmas arckifejezése mindent elárult. Hát még amikor belenéztem a tükörbe. Akkorát visítottam, hogy számítottam rá, hogy anya fél percen belül fel fog rohanni.

- Mutassa ide. – kapott fel egy zsebkendőt Trudy, és mint mindig, most is csodát művelt a fejemmel. Ha lehet, még jobb volt, mint eredetileg.

- Megint köszönöm. Mindent köszönök. – egyszercsak egy remek ötlet siklott át az agyamon. – Nem jössz velem? – csillant fel a szemem. Trudy szomorúan rám mosolygott.

- Azt sajnos nem lehet. De ugye tudja, hogy hazajöhet, amikor csak akar? És mi mind itthon fogjuk várni.

- És addig is, amíg haza nem jövök. Vigyázz Betsy-re, a tápja a szobája jobb oldalán lévő szekrényben van és tejet csak reggel adj neki…- magyaráztam.

- Kisasszony… - nevetett Trudy- Tudom. Eddig is én etettem Betsy-t.

- Ó, persze. Csak ideges vagyok. – dőltem hanyatt az ágyon.

- Ne aggódjon, ez teljesen normális. – tolta be Trudy a széket.

- Meglátogatom még egyszer Betsy-t. – keltem fel, és átmentem a szomszéd szobába.

- Szia Betsy! – tártam ki a karom, mire Betsy teljes sebességgel belerepült. Illetve bele próbált repülni, mert még csak tanulta a repülést. Betsy ugyanis egy kissárkány. Az én kis házisárkányom.

- Nagyon fogsz hiányozni, Betsy. – szorítottam magamhoz- De megígérem, hogy majd telefonálok, és írok is. – mondtam.

- Robin! Hol vagy már? Kész a reggeli! – harsant fel ekkor anyám hangja. Betsy-vel a kezemben leszáguldottam a lépcsőn, és meg sem álltam az ebédlőig. Megkerültem a hosszú asztalt, és leültem a helyemre.

- Jó reggelt. – köszöntem mosolyogva.

- Jó reggelt, Robin. – köszönt vissza apám. Ilyenkor mindig az szokott következni, hogy hányszor mondta már meg, hogy ne hozzak sárkányt az ebédlőbe, de ma inkább nem szólt semmit, csak belekortyolt az italába- Hát, drágám, ez a nap is eljött. – mosolygott rám büszkén, aztán, mivel nem az az érzékenykedős típus, rá is tért a tárgyra – Negyed óra múlva összekészülsz, és Herb kivisz az állomásra.

- Oké. – mondtam, és gyorsabban kezdtem tömni magamba a kaját.

Tíz perccel később anya és apa egymást túlkiabálva búcsúzkodtak tőlem, Trudy és Herb pedig a bőröndjeimet pakolták be az unikornisfogatba.

-Anya… Apa… - néztem rájuk, mert kezdett fájni a fejem a sok kiabálástól- Megleszek. Amint odaértem telefonálok. – ígértem meg.

- Rendben. És holnap is telefonálj! El ne felejtsd! – ölelt meg anyám, és összegombolta a pulcsimat, mintha öt éves lennék, de most ezt sem bántam.

- Nem fogom. – öleltem meg, beszálltam a fogatba, és egészen addig integettem visszafelé, amíg ki nem értünk a hatalmas vaskapun.

- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte Trudy, aki mellettem ült az ülésen.

- Igen. Olyan izgalmas ez az egész! – vigyorogtam. Trudy mosolyogva bólintott. Öt perccel később már az állomáson voltunk.