5. fejezet

A fényes társaság egészen tizenegyig a szobánkban leledzett, és egészen összebarátkoztunk. Megtudtuk például, hogy Mini gyakran jár bálokba, és mindenhol talál magának egy „cuki herceget”, Miriamnak már van is kiválasztott hercege, Joyce imádja az alkoholt (igen, ez feltűnt), de nem szokott sokat inni, Zoe szeret a fán üldögélni és rajzolni, valamint Thaliáéknak van egy rakás csirkéjük otthon, és velük szokott játszani, meg nekik mondja el a problémáit. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam őket, ám ekkor mindenki egy emberként nézett rám.

- Rob? – nézett rám Thalia. Az elmúlt pár órában ugyanis Robbá avanzsáltam.

- Hát… - gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék magamról – Van egy sárkányom. – mondtam végül.

- Mi a neve?

- Cuki?

- Milyen színű? – záporoztak a kérdések.

- Betsy-nek hívják, nagyon aranyos, és lila. – válaszoltam. Mert végülis milyen színű legyen egy sárkány, hupizöld?

- Mikor jön a harmadik szobatársunk? – kérdezte Thalia.

- Elvileg holnap valamikor délelőtt. – mondtam, és végighúztam az ecsetet a körmömön, ugyanis úgy döntöttem, hogy kifestem.

- Hogy fogod azt a szerencsétlen ecsetet?! – kötött belém rögtön Thalia. Felvont szemöldökkel pislogtam felé, mire a szemét forgatva mellettem termett, és pakolgatni kezdte az ujjaimat az ecset amúgy sem túl nagy tetején. Amikor végzett, elégedetten szemlélte a munkáját.

- Köszönöm szépen. – köszöntem meg némi cinizmussal a hangomban, mire biccentett, és visszatelepedett a helyére. Az este nagyjából ilyen körülmények között telt, amíg mindenki ki nem dőlt. Ez abban nyilvánult meg, hogy Joyce egyre többet röhögött, és ez mindenkit kezdett idegesíteni, úgyhogy jobbnak láttuk, ha most elmegyünk aludni. Miután mindenkit kiraktunk, én magamra húztam a takarót, és próbáltam elaludni, Thalia viszont folyamatosan pattogott. A ruháit pakolta be a szekrénybe, és mindig, amikor már majdnem elaludtam, bevágta az ajtót. Az ötödik után felültem, és nyomatékosan megkértem rá, hogy ne vagdossa az ajtót, valamint éjfél van, és nem ártana lefeküdni. Elégedetlenül ciccegett, hogy még nincs kész, de végül rávettem, hogy holnap fejezze be, mert fáradt vagyok. És végre valahára sikerült elaludnom.

***

Másnap reggel nyolckor kopogásra keltem. Mrs. Bentry szólt, hogy egy óra múlva reggeli, utána jön a szobatársunk. Én persze rögtön kipattantam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. A hajammal mondjuk szórakoztam egy kicsit, mire úgy állt, ahogy akartam, de sikerült. Aztán kiléptem a fürdőszobából, és megláttam Thaliát, aki még mindig ugyanabban a pózban aludt, mint este.

- Thalia. Kaja. – próbálkoztam.

- Még tíz perc… - fordult meg. Hát, jó. Kinyitottam a szekrényt, és előhúztam egy világos lila, hosszú ruhát, majd felvettem. Viszont a háta fűzős volt, és azt nem tudtam egyedül bekötni.

- Thalia. Bekötöd a fűzőm? – lépkedtem oda az ágyához. Thalia nagy nehezen, duzzogva felkelt, és megkötötte úgy a ruhámat, hogy alig kaptam levegőt. Mindegy. Aztán ő is elkészült, és lementünk reggelizni. Öt perc alatt betoltuk a kalácsot meg a kakaót, aztán száguldottunk Mrs. Bentry-hez.

- Mrs. Bentry! Mikor jön a szobatársunk? – pattogott Thalia.

- Fél tízkor érkezik a vonata. Most indulunk érte az állomásra…

- Mi is mehetünk? – kérdeztük teljesen egyszerre, mire Mrs. Bentry kicsit meglepődött, de aztán elmosolyodott.

- Semmi akadálya. Menjetek helyettem. – mondta végül, mi pedig kiszáguldottunk a kapun. Bert már éppen indította a fogatot, amikor kiabálva elé rohantunk, és kis híján elütött.

- Bert! Várjon! Mi is megyünk! – integettünk, és felpattantunk az unikornisfogatra.

- Ez olyan izgi. – pattogott Thalia, és után fél percenként megkérdezte, hogy mikor érünk oda. Szegény Bert meg félpercenként mondogatta, hogy nemsokára. Aztán amikor megérkeztünk, Thalia még azelőtt leugrott a fogatról, hogy az megállt volna, lerángatott engem is, és beszáguldottunk az állomásra. Thalia megállt.

- Hol a vonat? – nézett körbe.

- Még csak húsz van. – mondtam.

- De az még tíz perc. – mondta, és leült egy padra. Illetve A padra. Ahol Adam ült, amikor megérkeztem. Valamiért különös érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam hova tenni. Csak álltam, néztem a padot, és vártam, hogy megjelenjen. De ekkor befutott a vonat, úgyhogy nem is tudtam tovább ezen gondolkodni. Thalia felpattant, és az össze leszálló lány nyakába akart ugrani, én meg alig tudtam lefogni. Aztán amikor már mindenki kiszállt, és a lány nem volt sehol, Thalia csalódottan huppant le a padra. Már épp mondani akartam valamit, amikor tündérek hada jelent meg, és egy hatalmas bőröndöt cipeltek le a lépcsőn. Aztán… Valaki odabent elköszönt a tündérektől, és kilépett az ajtón. Vállig érő, barna haja volt, barna szeme, és sötétzöld ruhát viselt. Thalia meg sem várta, hogy kiszálljon a vonatból, rögtön a nyakába ugrott.

- Sziaaa! – visított. Szegény lány azt se tudta hol van, és mi történik.

- Szia… - fejtette le magáról Thaliát, aki a karjánál fogva rángatta szegény lányt.

- Thalia vagyok. Ő pedig Robin. De hívd nyugodtan Rob-nak. – mutatott be minket- Mi jöttünk ki eléd ide. Mi leszünk a szobatársaid. – mondta Thalia, mire a lány végre elmosolyodott.

- Hát, köszönöm, hogy kijöttetek. Jasmine Powell vagyok, Centaureából. – mutatkozott be.

- Gyere. Ott van az unikornisfogat. – rángatta Jamine-t Thalia, Bert pedig hozta a bőröndjét utánunk. Amikor beültünk a fogatba, Thalia kérdésekkel kezdte bombázni Jasmine-t.

- Van herceged? És ha már itt tartunk, ismered Guido Brandy-t? És ha igen, cuki? Ha nem akkor semmi. Kedvenc színed? Kedvenc kajád? – szegény Jasmine kicsit összezavarodott, de válaszolt.

- Ööö… Nincs hercegem. Nem ismerem Guidot, ebből kifolyólag nem tudom, hogy cuki e. A kedvenc színem a zöld, és a húslevest szeretem. Amit anya csinál. – válaszolt.

- Értem. – mondta Thalia. Aztán megállt a fogat, és Bert hátrafordult.

- Hölgyeim, megérkeztünk.    

4. fejezet

A fal egy része kilencven fokban elfordult, és a fáklyák gyéren világító fényében egy lépcsősort véltem felfedezni. Adam előrement.

- Ne maradj le. – mondta, azzal belépett a szűk járatba.

- Itt mégis hogy nem lesznek az emberek klausztrofóbiásak? – kérdeztem amikor beléptem.

- Úgy, hogy nem emberek. – adta meg a frappáns választ Adam. Egyre távolodtunk a kijárattól, míg végül csak egy apró ponttá nem zsugorodott. És akkor végre valahára megérkeztünk egy tágasabb helyiségbe. Olyan volt, mint egy földbe ásott gödör, gyanítom, az is volt.

- És most? – néztem körbe, ugyanis egyetlen kijáratot se láttam.

- Várj. – mondta Adam, és rálépett egy kőre a lábunk előtt, mire a földön kinyílt egy csapóajtó. Adam lemászott, és szólt, hogy jöhetek. Leültem a nyílás peremére, majd leugrottam, és Adam elkapott.

- És mégis hogy hoznak le ide valakit, aki haldoklik? – érdeklődtem, mire Adam elnevette magát.

- Megoldják.

- El tudom képzelni. – forgattam a szemem. Adam egy létrához ment.

- Szórakozol? Most jöttünk le! – kezdtem kiakadni.

- Nyugi. Már csak ezen kell felmászni, és ott vagyunk. – mutatott a létrára Adam, mire kissé bizonytalanul elindultam felfelé a rozoga falétrán. Amikor felmásztam a hosszú létrán, egy kisebb, de kinézetre ugyanolyan teremben kötöttem ki, mint ahonnan lejöttünk. Adam is felmászott, és a kis ajtóhoz kalauzolt, ami a terem jobb oldalán volt. Bekopogott, mire odabentről kiabálás hallatszott, majd mintha összetört volna valami.

- Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdeztem bizonytalanul. Adam már nem felelhetett a kérdésemre, mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy hatalmas kék hajkorona jelent meg. Meglepetésemben hátrahőköltem, amikor egy fehér köpenyes, alacsony fazon kisétált a helyiségbe. Orrán hatalmas szemüveg billegett, a köpenye a földet súrolta. Megigazította a szemüvegét, majd ránk nézett.

- Miben segíthetek? – kérdezte, és széles vigyor ült ki a képére. Én még mindig sokkos állapotban hallgattam, ahogy Adam elmondja Dr. Blue-nak, hogy miért jöttünk. Dr. Blue betessékelt minket a szobába, ahonnan kijött. Amint beléptem, bebizonyosodott, hogy valóban jobban jártam volna a saját iskolám orvosával. Ugyanis az egész helyiség olyan volt, mint egy hatalmas kémialabor, és a polcon lévő összes kémcsőben kétes színű anyagok sorakoztak.

- Erre jöjjenek! – pattogott Dr. Blue, és a kémialabor mögötti kisebb szobába vitt minket, ahol különböző orvosi eszközök voltak egy vitrinben, és középen egy hatalmas műtőasztal volt.

- Feküdjön ide, kérem. – nézett rám Dr. Blue, és megpaskolta a műtőasztalt. Haboztam egy kicsit, de végül, mivel más választásom nem volt, felültem az asztalra, és feltettem a fájós lábam. Dr. Blue elmélyülten tanulmányozta a bokámat, miközben folyamatosan hümmögött. Kezdett elegem lenni a hümmögéséből, úgyhogy megkérdeztem.

- Megmondaná, hogy mi van a bokámmal? – kérdeztem.

- Ó! Hát persze! – bólintott felnézve, aztán átrohant a kémialaborba. Eddig is sejtettem, hogy ez az ürge nem normális, de amikor visszatért egy üvegcsével, amiben sárgás színű sűrű valami volt, meg egy ketrecnyi állattal, leugrottam a műtőasztalról, és a kijárat felé vettem az irányt. Adam villámgyorsan ott termett mellettem, és elkapta a karom.

- Nem mész sehová. Várd ki a végét. – mondta, és visszaráncigált a műtőasztalhoz. Összeszorított foggal tűrtem, ahogy Dr. Blue bekeni a bokámat az állatokból összekotyvasztott izével, aztán valami varázsigét mormolgat. A szememet forgatva vártam, hogy véget érjen a varázsige, aztán Dr. Blue egy füstölgő lila kémcsövet hozott be.

- Ugye azt nem akarja a lábamra rakni? – kérdezte riadtan, és behúztam a lábam.

- Nem fog fájni. – ígérte meg Dr. Blue, és megkérte Adam-et, hogy legyen kedves lefogni, mert ez így nem fog menni. Adam a térdemre kulcsolta a kezét, én meg a szememet forgatva, összeszorított szemmel vártam, hogy mit akar Dr. Blue a lila kémcsővel. Aztán hirtelen éles fájdalom hasított a bokámba. Az a lila valami égetett.

- Mi a fene ez?! – ültem fel, és szaporábban vettem a levegőt.

- Nyugodjon meg, mindjárt vége. – mondta Dr. Blue. A lila folyadék egyre jobban égetett, fájt, én pedig csapkodtam és visítoztam. Aztán egyszercsak abbamaradt. Vártam egy pár pillanatig, mert nem hittem el, aztán megkíséreltem megmozdítani a lábam. És… Nem fájt. Hitetlenkedve néztem Dr. Blue-ra, Aztán a bokámra. Szinte teljesen olyan volt, mint mielőtt elbotlottam. Talán még egy kicsit lila volt, de nem feltűnően.

- Na látja. Nem halt bele. – nevetett Dr. Blue.

- Majdnem. – vágtam rá magamhoz hűen – Egyébként… Köszönöm. – tettem hozzá.

- Igazán nincs mit. Csak a munkámat végzem. – biccentett Dr. Blue, aztán gondterhelt arccal fordult körbe – Hova a csudába tettem a csótányokat? – Jobbnak láttuk, ha most angolosan távozunk, úgyhogy gyorsan elköszöntünk Dr. Blue-tól, és elindultunk vissza a labirintusban. A bokám nem fájt, és ez némileg megkönnyítette a létrán mászkálást. Amikor kiértünk a fényre, kicsit megnyugodtam, ugyanis nem szeretem a szűk, föld alatti járatokat. Adam-hez fordultam.

- Köszönöm. Mindent. – mondtam.

- Nincs mit. – válaszolta mosolyogva.

Amikor visszaértem a szobámba, folytattam a kipakolást, amivel eléggé el voltam maradva. Vagy másfél órámba telt, mire minden a helyére került. Fáradtan rogytam le az ágyra, és elégedetten szemléltem a végeredményt. Aztán… Mintha bomba robbant volna. Kivágódott az ajtó, és egy lány rontott be rajta, maga után rángatva a bőröndjét, amit levágott a legközelebbi sarokba, és miután vakolatot nem kímélő módon bevágta az ajtót, idegesen igazgatni kezdte a frufruját. Döbbenten néztem rá. Amikor meglátott, mosolyt varázsolt az arcára.

- Szia. – köszönt. – Thalia Paulino vagyok Hederából. Nem tudod véletlenül, hogy hívják Taraxia hercegét? Tudod, azt a babaarcút. – nézett ábrándosan. Kicsit furán néztem rá, de végül válaszoltam.

- Fogalmam sincs.

- Ajj. – huppant le az ágyra. – Akkor majd megkérdezzük a többieket, hátha tudják. – csillant fel a szeme, és már viharzott is át a szomszéd szobába kérdezősködni. De ahogy kilépett, vissza is jött.

- Bocs, elfelejtettem megkérdezni a neved. – vigyorgott.

- Robin Jensen. Convallaria. – válaszoltam, mire bólintott, és rohant tovább. Felsóhajtottam. Hát, unatkozni nem fogok. Remélem a harmadik szobatársunk kevésbé lesz aktív. Majd holnap kiderül. Thalia pár perc múlva négy másik lánnyal tért vissza. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rájuk. Az egyik lány, akinek hosszú, szőke, fonott haja volt és sötétkék ruhája, majdnem átesett a küszöbön, és ezt annyira mulatságosnak találta, hogy röhögő görcsöt kapott. Mivel még furábban néztem, mint eddig, a mellette álló, alacsonyabb, sötét hajú lány megveregette a vállát.

- Megártott a rumos süti. – mosolygott, mire a másik lány csak még jobban röhögött.

- Egyébként Zoé Kommings, Spenischidae-ből. Ő pedig Joyce Blue, Melagrisból. – mutatott a mellette álló röhögő lányra. 

- Menjetek már beljebb, nem férünk be. – hallottam egy hangot a folyosóról, és amikor az első két lány bejött, a tulajdonosát is megláttam. Szőkésbarna, hullámos hajú lány, barackszínű fűzőben.

- Szia. – köszönt- Miriam Clark vagyok, Cinthusról. - mondta, és leült mellém az ágyra. Az utólsó lány aki belépett, vagy inkább betáncolt, levágta magát a középső üres ágyra, és szétterítette szőke haját.

- Úgy várom a bált. Tele lesz tök helyes hercegekkel… - sóhajtott.

- Igen, biztosan. Megtudhatom a neved? – kérdeztem. A lány rám nézett.

- Ó. Persze. Mini Parker. Phlox. – mondta. Mosolyogva bólintottam. Ennyi nevet úgyse fogok egyszerre megjegyezni, de nem baj. Az az érdekes, hogy én két nap alatt annyi barátot sem szereztem, mint Thalia öt perc alatt. Lehet, hogy kicsit antiszociális vagyok, de ott van Adam. Meg Trixi… De őt inkább hagyjuk. Inkább ellenség, mint barát, bár én nem szeretek ellenségeskedni, úgyhogy miért ne lehetnénk jóban… Ez csak Trixin múlik. 

- Szóval, ismeritek? – pattogott Thalia.

- Én igen. Egyszer egy bálon már találkoztunk, de még nagyon kicsik voltunk. – mondta Mini.

- És mi a neve? Hogy hívják? – Thalia egyre izgatottabban rohangált fel-alá a szobában, félő volt, hogy lever valamit.

- Guido Brandy. – közölte Mini, mire Thalia visítozni kezdett, és azt hajtogatta, hogy milyen szép név. Hát, nem tudom, hogy ebben mi a szép, de lehet, hogy még csak nem voltam szerelmes.

- És nagy, kék szeme van…– sóhajtott ábrándosan Thalia. Igen. Az én hercegemnek is kék szeme lesz. És szőke haja. Legalábbis én így képzeltem el. De aztán ki tudja. Majd a bálon meglátjuk.