3. fejezet

Arra ébredtem, hogy valaki bökdös. Kinyitottam a szemem, és megláttam Adam-et.

-Téged keresnek. – mondta. Először nem értettem, hogy mit akar, aztán eszembe jutott az egész farkasos sztori. Körülnéztem, de egy farkast se láttam. A napfény átszűrődött a fák levelein, és így az erdő korántsem volt annyira félelmetes, mint tegnap este. Aztán kiáltásokat hallottam.

- Robin hercegnő! Hol van? – Adam rám nézett.

- Én most megyek. Már minden rendben lesz. – mondta, a következő pillanatban pedig már sehol sem volt. Görcsösen kapaszkodtam az ágba, és visszakiabáltam az engem kereső őröknek.

- Itt vagyok! – az egyik őrtündér felnézett, mire integetni kezdtem.

- Ide gyertek! Itt van! Megtaláltam! – kiáltott, és felrepült hozzám – Nem esett baja? – kérdezte.

- Nem… - válaszoltam, bár nem voltam benne biztos.

- És egyáltalán hogy kerül ide? – kérdezte egy másik tündér, aki éppen akkor ért oda. Csak nem mondhattam el az egész történetet, úgyhogy ki kellett találnom valamit.

- Csak… Egyedül akartam lenni egy kicsit. És úgy néz ki, elaludtam. – füllentettem, és éreztem, hogy nem sikerült valami meggyőzőre, de szerencsére az őrök nem kérdezősködtek, csak megragadták a karomat, és leszállítottak a fáról. Amikor azonban talpra állítottak, belenyilallt a fájdalom a bokámba. De mivel elég feltűnő lett volna, hogy egy helyben ülés közben kificamodik a bokám, inkább összeszorítottam a fogamat, és elindultam.

- Kisasszony… - nézett utánam az egyik őrtündér. Na, máris lebuktam.

- Igen? – fordultam hátra.

- Megkérdezhetem… Hogy hol a cipője? – egyszerre könnyebbültem meg és lettem tanácstalan.

- Hát… Mielőtt felmásztam a fára, letettem oda… - mutattam a fa tövébe, de a cipő természetesen nem volt ott. És ott sem, ahol ténylegesen elhagytam. Biztos a farkasok vitték el. Egy kínkeservesen hosszú séta után érkeztünk meg a kastélyba. A bokám már vagy háromszorosára dagadt, de ez szerencsére nem látszott a hosszú ruha alatt. Amikor azonban beléptünk, és Mrs. Bentry meglátott, kifutott a vér az arcából.

- Szentséges isten, hol jártál te? – kapott a fejéhez. Lesütöttem a szemem, mire Mrs. Bentry odaviharzott hozzám, és kiszedett a hajamból egy falevelet.

- Az erdőben. – ismertem be.

- Igen, azt látom… Többet inkább nem is akarok tudni. Menj, és öltözz át. Háromnegyed óra múlva reggeli. – mondta, mire bólintottam, és felbotorkáltam a lépcsőn. Amikor felértem a szobámba, belenéztem a tükörbe. Hát, nem csodálkozom, hogy Mrs. Bentry konkrétan megijedt, amikor beléptem. A ruhám szanaszét szakadva, sáros és foltos volt, cipő ugye nem is volt rajtam, a hajam összegubancolódott, és ágak és levelek csüngtek róla, az arcomról meg ne is beszéljünk. A sminkem elkenődve, mint akit agyonvertek. És amikor lenéztem a kezeimre… Sokkot kaptam. A körmeim nagy része letörve, amelyik meg nem tört le, arról meg a körömlakk pattogott le, és koszos volt. És hogy mindezt hogy fogom háromnegyed óra alatt rendbe hozni… Bekullogtam a fürdőszobába, és ledobtam az amúgy is lógó és leszakadt ruhámat, ami nem mellesleg a kedvencem volt, de mindegy… Aztán megnyitottam a csapot, alaposan átsúroltam magam, és hajat mostam. Mivel időm nem volt, gyorsan kiugrottam a zuhany alól, és egy törölközőt tekertem a hajamra. Amilyen gyorsan csak tudtam, felkentem az arcomra az arcpakolásom, és nekiláttam a körmeim rendbetételének. Először is levágtam az összeset, bár nem akartam, mert szeretem a hosszú körmöket, de hát ugye a fele letört, úgyhogy mit tehettem volna? Aztán szépen kitisztítottam és lereszeltem őket, majd ráhúztam egy gyorsan száradó átlátszó lakkréteget, és vártam egy kicsit, amíg megszárad. Addig a szépen feldagadt és belilult bokámat tanulmányoztam, és azon gondolkodtam, hogy mégis mi a fenét fogok mondani, mit csináltam vele? Arra jutottam, hogy inkább nem mondom senkinek, és hosszú ruhákat veszek fel, hogy ne látszódjon. Végülis, tudok menni, úgyhogy remélem, nem lesz feltűnő. Miután ezt kigondolkoztam, levettem a fejemről a törölközőt, leültem a fésülködőasztalhoz, és fésülni kezdtem a hajam. Volt még húsz perc a reggeliig, úgyhogy sietnem kellett. Gyorsan előkaptam a hajszárítót, és öt perc alatt félig szárazra szárítottam a hajam, majd lemostam az arcomról a pakolást, és feltettem egy gyors sminket, aztán előrángattam egy hosszú ruhát a bőröndömből, ami takarja a bokámat, és belebújtam. Mivel a hajam még mindig úgy nézett ki, mint valami szénakazal, gyorsan szárazra szárítottam, és mivel komplikáltabb frizurára nem volt idő, megfésültem, és befontam. És időben készen lettem, még volt öt perc reggeliig. A másik bőröndhöz léptem, amiben a cipőim voltak, kivettem a fehér balerinacipőm, gyorsan felhúztam, és futottam reggelizni. Illetve sántikáltam, de ez részletkérdés. Amikor benyitottam az ebédlőbe, szinte már mindenki ott volt. Amikor meglátott, Mrs. Bentry elégedetten bólintott.

- Így már mindjárt jobb. – mondta, és megmutatta a helyemet. A két mellettem lévő hely üres volt, gondolom a két szobatársam fog majd itt ülni, ha megérkeznek. Elhatároztam, hogy reggeli után megkérdezem Mrs. Bentry-t, hogy mikor jönnek. Körülnéztem. Mindenki nagyban tömte a fejébe a rántottáját, kivéve a velem szemben ülő lány, aki engem nézett. Rövid, barna haja volt, két oldalt hátravezetve, és hatalmas gesztenyebarna szeme. Óvatosan rámosolyogtam, mire ő is megeresztett egy halvány mosolyt.

- Szia. – köszönt.

- Szia. – köszöntem vissza.

- Trixi vagyok. – nyújtotta át a kezét az asztal fölött.

- Robin. – ráztam meg a felém nyújtott kezet.

- Még nem láttalak erre, mikor jöttél? – kérdezte, és bekapott egy falat rántottát.

- Tegnap délután. – mondtam. Trixi elgondolkodott.

- Nem láttalak tegnap este vacsoránál. – mondta.

- Hát… Igen… - tekergettem egy kósza hajtincset – Kissé zűrös volt a tegnap estém… - mondtam végül. Kérdőn nézett rám, mire legyintettem. Összenevettünk.

- Melyik királyságból jöttél? – kérdezte végül.

- Convallariából… - mondtam, és végre nekiláttam elfogyasztani a reggelimet. Trixi szeme összeszűkült. Amikor ránéztem, megállt a villa a kezemben félúton.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Az égvilágon semmi. – mondta gúnyosan vigyorogva. Nem értettem, miért változott meg ilyen hirtelen a stílusa, aztán megláttam a kis emblémát a ruháján. A Galanthus királyság címerét. Kis híján kiesett a kezemből a villa. Galanthus és Convallaria ugyanis ősellenségek, abból kifolyólag, hogy még egy nagyon régi háborúban azért vesztettük el az országunk felét, mert Galanthus hiába ígérte meg, nem segített kitoloncolni az ellenfelet az országból. A beszélgetés itt megszakadt, pedig Trixi idáig egészen szimpatikus lány volt. Gyorsan belapátoltam a rántottámat, aztán felpattantam, és Mrs. Bentry-hez siettem.

- Mrs. Bentry! – álltam meg előtte, mire kérdőn rám nézett. – Mikor érkeznek a szobatársaim? – kérdeztem. Mrs. Bentry elmosolyodott.

- Az egyiküknek már úton van a vonata, a másik a holnapi nap folyamán. – mondta.

- Rendben. Köszönöm. Én most… Felmegyek a szobámba. – mondtam, azzal sarkon fordultam, és kiszáguldottam az ebédlőből. Már amennyire a bokám engedte, hogy száguldozzak, ugyanis egyre jobban fájt. A lépcsőn felfelé menet elhatároztam, hogy még mielőtt a szobatársaim ideérnek, rendet rakok, és kipakolom a bőröndöm. Amikor felértem a szobába, és kitártam az ajtót, kis híján megint szívrohamot kaptam, az elmúlt huszonnégy órában harmadszor.

- Adam! Nem tudsz egyszerűen az ajtó elé teleportálni és kopogni? Miért kell állandóan halálra rémiszteni? – ripakodtam rá, de ő csak vigyorgott.

- Csak tudni akartam, hogy minden oké e. Miután reggel úgy otthagytalak. – mondta. Én közben kinyitottam a cipős bőröndöm, és a szekrényben pakolásztam.

- Hát ami azt illeti… A bokám eléggé fáj. De azon kívül minden oké. – válaszoltam. Adam egy pillanat alatt ott termett mellettem.

- Mutasd. – nézett rám.

- Mit? – értetlenkedtem.

- A bokádat. – forgatta a szemét. Kicsit haboztam, de végül feljebb húztam a ruhámat. Adam elkerekedett szemmel nézett.

- Mutattad már orvosnak? – érdeklődött.

- Nem. És nem is szándékozom. – jelentettem ki határozottan.

- Pedig most azonnal meg fogod. Addig nem megyek el innen. – közölte. A hisztériás roham határán voltam.

- Mi az, hogy betörsz a szobámba, és még te mondod meg, hogy mit csináljak?!

- Először is nyugodj le. Másodszor meg lehet, hogy eltört. – monda nyugodtan.

- De én nem akarom, hogy bárki is megtudja, hogy mi történt. És ha ezt meglátják, tuti hogy kifaggatnak. – mutattam a bokámra. Adam sóhajtott.

- Hát jó. – azt hittem, végre békén hagy. – Ha az itteni orvosnak nem mutatod meg, majd megyünk Dr. Blue-hoz. – mondta, és elindult az ajtó felé.

- Adam… - néztem utána, mire megfordult. – Tudod mi lesz itt, ha meglátják, hogy itt vagy? Kettő. Ki az a Dr. Blue? – kérdeztem, mert már a neve is gyanús volt.

- Igazad van. Gyere le a kertbe. – fordult meg – És majd meglátod. – mondta, és eltűnt. Megadóan lekullogtam a lépcsőn, kimentem az ajtón, és odamentem Adam-hez. 

- Gyere. – ragadta meg a kezemet, és a kőépület felé kezdett vezetni.

- Bemegyünk? – kérdeztem.

- Kénytelenek leszünk… - válaszolt Adam, és tovább meneteltünk, amíg el nem értük a kőépületet. A lábam már tényleg nagyon fájt, és valahol mélyen hálás voltam Adam-nek, hogy nem hagyott ott ilyen állapotban. Amikor elértük a hatalmas vaskaput, már nem voltam olyan biztos abba, hogy be akarok menni. De mivel Adam már kinyitotta a kaput, és bement rajta, kénytelen voltam követni, mert a csuklómat fogta. Az iskola kertje nem volt éppen kertnek mondható. Szinte egyetlenegy növény se volt, a talaj pedig mocsaras volt, és az ég fölöttünk baljósan sötétedett. Adam megkerülte az iskolát, és a hátsó falhoz ment, majd megállt.

- Mi a fenét keresünk a falnál? – érdeklődtem.

- Mindjárt meglátod. – vigyorgott, és meghúzta az egyik lelógó indát.