2. fejezet

Amikor egyedül maradtam a szobámban, volt időm alaposabban körülnézni. A szoba minden részét alaposan szemügyre vettem. Még a fésülködőasztal mintáját is. Furcsa, kacskaringós minta volt, de nekem tetszett. Az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt. Az ablakom egyenesen a hatalmas füves részre nézett, és tökéletesen látszódott, hogy hogyan sötétedik a fű. A nagy kőépület előtt szinte fekete volt. Az idő már lehűlt, késő délután volt, és úgy döntöttem, hogy lemegyek egyet sétálni. Kinyitottam a bőröndöm (amit lassan ki is kéne pakolni), kivettem belőle a rózsaszín köpenyemet, és a vállamra terítettem. Az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és kiléptem a hosszú folyosóra. Végigkopogtam a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót. Elindultam balra, remélve, hogy jó fele megyek, és nemsokára meg is láttam a sötétedő füvet. Pár lépés után rájöttem, hogy a cipőm sarka mindig belesüpped a földbe, úgyhogy ez így nem lesz jó. Megálltam, és lerúgtam a lábamról a cipőket, majd a kezembe kaptam őket, és úgy folytattam az utamat. A fű selymes volt, de ahogy haladtam a sötét rész felé, egyre szárazabb és élettelenebb volt. A zöldebb résznél volt egy pár fa, mondhatni kisebb erdő, a sötétebb résznél viszont csak egyetlenegy fa állt, de az hatalmas volt, és ugyanolyan élettelen levelei voltak, mint a fű. Aztán a fa ágai megmozdultak. Megtorpantam, és feszülten figyeltem. Egyre riadtabban néztem a zizegő faleveleket, és akkor valami – vagy valaki- leesett a fáról. Sikítottam egyet, és visszafelé kezdtem volna rohanni, amikor valaki megragadta a karomat, és erősen visszarántott. Sikítottam, de a valaki magához szorított, és befogta a számat.

- Ne kiabálj! Meghallanak!- mondta unottan, én meg megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Csak Adam. Kiszabadítottam magamat a szorításából.

- Te meg ne ijesztgess! Nem vicces! – tettem keresztbe a karom. Adam halkan felnevetett.

- Mi szél hozott ide? – kérdezte vigyorogva. Megvontam a vállam.

- Csak lejöttem sétálni. – Adam hosszasan méregetett, majd megkérdezte.

- És mi a terved a továbbiakban a sétáláson kívül? – elgondolkodtam.

- Tulajdonképpen semmi. Csak körülnézek.

- És nincs szükséged egy idegenvezetőre? Ha esetleg eltévednél… - nézett rám a szeme sarkából. Nevetve megráztam a fejem.

- Nem szokásom eltévedni, de ha így felajánlod, élek a lehetőséggel. – mondtam.

- Nagyszerű. – önelégült vigyor ült ki a képére- Mit szeretnél megnézni? – kérdezte.

- Hát… A képző körül még nem láttam mindent, de sokkal jobban érdekel, hogy mi van arra… - mutattam a kőépület felé. Adam arcáról lehervadt a vigyor.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet… Néha veszélyes tud lenni… Miért nem megyünk inkább a tündérkertbe, vagy a gyémánterdőbe? – kérdezte.

- Szeretem a veszélyt. – jelentettem ki, és határozott léptekkel elindultam. Adam egy szempillantásnyi idő alatt mellettem termett.

- Legalább várj meg. – morogta.

- Egyébként mindenki szabadon közlekedhet a két épület között, nem? – kérdeztem.

- De. Csak ép elméjű boszorkány nem megy hercegnők közé, és ép elméjű hercegnő nem megy boszorkányok közé… - mondta, és a szeme sarkából rám nézett.

- Kivéve a teljesen ép elméjű, de kíváncsi hercegnőket. – pontosítottam.

- Mióta én itt vagyok, még egy hercegnő se járt még az iskola környékén sem. – gondolkodott.

- Mióta vagy itt? – kérdeztem akaratlanul is. Ez annyira jellemző rám.

- Tizenöt éves korom óta. Három éve. – mondta.

- Akkor csak két évvel vagy nálam idősebb. – állapítottam meg, csak úgy magamnak – És haza szoktál menni? Nem hiányzik a családod? – amikor ezt kérdeztem, egy kicsit összeszorult a torkom, mert eszembe jutott, hogy ezentúl nem lesz itt Trudy, akivel mindent megbeszélhetek, anya, aki minden reggel beviharzik a szobámba, és csak úgy árad belőle a jókedv, apa, aki minden áldott nap leszid, hogy vigyem már ki a sárkányt az ebédlőből, és persze az említett sárkány, Betsy. Mélázásomból Adam hangja riasztott fel.

- Nem. Nincs családom… - mondta halkan. Már bántam, hogy megkérdeztem.

- Sajnálom. Nem tudtam – suttogtam.

- Semmi baj. Igazából nem is ismertem őket olyan jól. Két éves voltam, amikor kitört a háború. Aztán egyik nap egy csapat katona jelent meg a házunkban, és mindenkit megöltek. Kivéve engem, mert én a pincében voltam elrejtve. De ez is csak találgatás, senki sem tudja, hogy valójában mi történt. A katonákat pedig csak a szomszéd látta. – rántotta meg a vállát. A története valósággal sokkolt. Én el sem tudnám képzelni, hogy mi lenne velem, ha megölnék az egész családomat… Nem is akartam belegondolni. Ez volt az a háború, amit Brianna, anya és én az alagsorban rejtőzve vészeltünk át. Én akkor még alig voltam pár hónapos.

- Forduljunk vissza. Kezd sötétedni. – állt meg Adam. Körülnéztem. Észre se vettem, hogy ennyire mélyen bejöttünk az iskola mögötti erdőbe… ami ráadásul sötét volt, és ijesztő. Egyszercsak ágak roppanását hallottuk a közelből. Ijedten néztem körbe, de nem láttam magunkon kívül senkit.

- Gyere. – ragadta meg Adam a karomat, és kifelé kezdett húzni az erdőből – Lehet, hogy erdei farkasok. – tette hozzá, mire jóval gyorsabban kezdtem menetelni, szinte futottam. Ekkor mintha csak meghallották volna, erdei farkasok ugrottak elő az egyik bokorból, és fenyegetően morogtak felénk. Sikítani akartam, de annyira megijedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Teljesen lefagytam, és minden porcikám remegett a félelemtől, amikor egyre több farkas vett minket körül, és egyre hangosabban morogtak, és közelítettek.

- Még mindig szereted a veszélyt? – érdeklődött Adam, és egy magas fa felé kezdett húzni. Már majdnem ott voltunk, amikor a lábam (amin nem mellesleg cipő se volt, mert azokat kiejtettem a kezemből) beleakadt egy ágba, és a földön landoltam. A farkasok ezt kihasználva nekirugaszkodtak, és felém ugrottak. Sikítoztam, és próbáltam felállni, de nem igazán sikerült a hosszú ruhám miatt, amibe mindig beleakadt a lábam. Úgyhogy jobb híján eltakartam a szemem a szemem az éppen rám ugró farkas elől. Ekkor azonban hatalmas csattanás hallatszott, én pedig kinyitottam a szemem. A farkas, aki az imént éppen felfalni készült, vagy két méterrel arrébb hevert a földön, majd nagy nehezen feltápászkodott, és odébb oldalgott. Ekkor Adam megragadta a karom, felrántott a földről, és felrakott a fa egyik alacsonyabban lévő ágára, majd ő is felkapaszkodott.

- Mássz fel, amennyire csak tudsz. – adta ki a parancsot, én pedig remegő kézzel, és a ruhám miatt esetlenül feljebb kapaszkodtam, Adam pedig jött utánam. A gyors felkapaszkodást nagyban megnehezítette a tudat, hogy alattunk farkasok gyakorolják a fára mászást, és a húsunkra pályáznak. Aztán végre a fa felénél megláttam egy vastagabb ágat, ahova az utolsó erőmből felkapaszkodtam, aztán összeestem, mint egy rongybaba. Adam felugrott mellém, és az ölébe húzott.

- Le ne ess. – mondta. Lenéztem, és majdnem nem sikerült eleget tennem Adam kérésének, mert elszédültem, és ha nem kapaszkodok bele Adam pólójába, már farkaskaja lennék.

- És… Most hogy megyünk le? – kérdeztem.

- Egyelőre sehogy. Most szépen megnyugszol, és hátha a farkasok is elmennek. – mondta. Ekkor eszembe jutott valami.

- De… Nem tudsz innen elteleportálni minket? – kérdeztem.

- Csak magamat tudom. Mást nem. És nem hagylak itt egyedül. – válaszolta, mire egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem fog itt hagyni, pedig megérdemelném. Én voltam az, aki ragaszkodott hozzá, hogy idejöjjünk. A farkasok már kevésbé voltak hangosak odalent, vagy lehet, hogy csak a fáradtságtól nem hallottam olyan hangosnak. Aztán Adam mellkasának döntöttem a fejem, és kis idő múlva elnyomott az álom.